KIDERÜLT, MILYEN MESÉKBŐL TANULNAK A GYEREKEK
Bár a szülők, illetve az óvó – és tanárnénik/bácsik ősidők óta az állatmeséken keresztül próbálnak morális üzeneteket eljuttatni a gyerekekhez, egy új tanulmány szerint ehhez emberi szereplőkre van szükség. Mi a helyzet az emberi tulajdonságokkal felruházott állatszereplőkkel, és az embereket hogyan ábrázoljuk helyesen? Van, amit a Disney végre jól csinál? A Jégvarázst például a pszichiáterek is ajánlják, de van még hova fejlődni a szereplők sokféleségének terén.
Nincs az a róka, holló, nyúl, vagy teknős, ami akkora hatással lenne a gyerekekre, mint az emberek, akikkel azonosulni tudnak, legalábbis a Torontói Egyetem kutatásának eredménye szerint – derül ki a The Guardian cikkéből. Bár a beszélő állatok nagy szerepet játszanak a gyerekek irodalmában (Micimackó, Vuk, Mazsola és Tádé, stb.), egy 2002-es, szintén kanadai áttekintés szerint 1000 könyvből több mint 500 szól állatokról, ennek pedig kevesebb, mint 2 százaléka ábrázolja őket reálisan, a többiben emberi tulajdonságokkal ruházták fel őket – többek között nyilván abban a hitben, hogy így könnyebb azonosulni velük. A kísérletvezetők szerint számos okunk lehet arra, hogy meséljünk, de ha a cél az, hogy erkölcsi leckét tanítsunk a gyerekeknek, akkor a tanulságot érdemes hozzáférhetővé tenni a gyerekek számára azzal, hogy az emberi karaktereket használunk. És igen, törekednünk kell a szereplők, és az általuk képviselt szerepkör sokféleségére.
CSAK A REALISZTIKUS MESÉK TANÍTANAK
A kutatók száz 4-6 éves gyereknek olvastak fel különböző könyvekből: az első arról szólt, hogy egy mosómedve megtanulja, hogy jó megosztani másokkal azt, amink van. A második könyv ugyanezt a történetet foglalta magában, azonban az illusztrációk állatok helyett embereket ábrázoltak. A harmadik könyv csak kontroll volt – ebben különféle magokról írtak. Mielőtt a kutatók felolvastak volna a könyvekből, a gyerekek választhattak 10 matricát maguknak. Ezután azt mondták a gyerekeknek, hogy egyiküknek sajnos nem jutott matrica, és javasolták, hogy a szegény, meg nem nevezett társuknak ajánljanak fel párat a saját matricájukból, és csúsztassák egy borítékba, amikor épp nem figyelnek a kísérletvezetők.
A kutatás, melyről a “Developmental Science” nevű újságban publikáltak, a következő eredményt hozta: azok a gyerekek, az emberi hősökről szóló történetet hallották, sokkal nagylelkűbbek voltak azoknál, akik a mosómedvés verziót hallgatták végig, míg a kontroll mese és a mosómedve-sztori hallgatói között azonban nem volt különbség – egyik csoport sem volt adakozó. a korábban említett kanadai kísérlet egyik vezetője úgy fogalmazott, hogy a kisgyerekek szívesebben alkalmazzák azt a viselkedésmintát, amit realisztikus történetekből tanulnak.
MIÚJSÁG A DISNEY-VEL?
A Disney rajzfilmeknek mindig is fontos szereplői voltak az állatok, már Mickey egértől kezdve; ha nem éppen róluk szólt egy történet (101 kiskutya, Macskarisztokraták, Suzy és Tekergő), akkor mellékszereplőként tűntek fel. Ilyenek például Hamupipőke egerei, Mulán sárkánya, Maugli Baluja és Bagirája. Disney-t számos alkalommal ihlette meg az irodalom – itt A dzsungel könyve, az Alice csodaországban, A kincses sziget és a Párizsi Notre Dame rajzfilmadaptácóira gondolok, valamint a Grimm – és Andersen mesék adaptációira.
Az előbb bemutatott tanulmány a bizonyíték arra, hogy a mese tanulsága nem kiveszi a gyereket a világból, hanem erőt ad neki ahhoz, hogy a világ pozitív tendenciáival azonosuljon, nem beszélve arról, hogy “a gyerek azt tudja meg, hogy a végén ő fog győzni, a legkisebb királyfi, akire senki sem gondolt” – írja Vekerdy Tamás Gyerekekről felnőtteknek c. könyvében. A főhőssel való azonosulás segíti a gyermeket abban, hogy meg tudja érteni az őt körülvevő világot, és egy történeten keresztül harcoljon – vagy béküljön ki vele.
„Ha állandóan azt látják a gyerekek, hogy az anyák vannak a gondoskodó és törődő szerepekben, az apák pedig az anyagi stabilitásért felelnek, akkor kialakul bennük az a kép, hogy milyen szerepek várhatóak el végső soron egy férfitől vagy egy nőtől” – fogalmazza meg a kutatócsoport jelentésében. Ha a gyerekek, kiváltképp a lányok folyamatosan olyan ábrázolással szembesülnek, ahol a nők tere az otthonra szűkül le, és a férfiak tartják el, a törekvéseik és a függetlenség iránti vágyuk el lesz némítva” – írja De Witt és kutatócsoportja egy, a Salon Magazinban megjelent tanulmányában.
Sarah M. Coyne pedig amerikai gyermek-pszihológus 2016-os tanulmányában számolt be arról, hogy a szülők biztonságosnak ítélik meg a „hercegnő-kultuszt” miközben jobban tennék, ha mérlegelnék, hogy ennek hosszútávon milyen hatása lesz a kislányukra. Kutatásai során kiderítette, hogy azok a gyermekek, akik Disney hercegnő-meséken szocializálódtak, kevésbé mernek koszosak lenni, és „fiú”-játékokkal játszani, tehát ragaszkodnak ahhoz, hogy minden esetben „hercegnősek” legyenek, azaz olyan nők, akiknek nőiesnek kell lenniük, a „nőiesség határan belül” kell tudniuk érvényesülni.
JÉGVARÁZS: A TERAPEUTÁK EZT AJÁNLJÁK
Szerencsére haladunk a rajzfilmeken belüli nemi egyenlőség korszaka felé, amikor a Disney mesék nem engedik, hogy újratermelődjenek a társadalmi egyenlőtlenségek a gyerekek gondolkodása miatt. Ilyen történet például a Merida, a bátor (2012) és az Aranyhaj és a nagy gubanc (2010), illetve természetesen a Jégvarázs (2013). A Skandináviában játszódó történet egy testvérpárról szól, a szorongásos depresszióval küzdő, varázserejét egész életében rejtegető Elsáról, és húgáról, a pozitív és játékos Annáról. Kettejük közül eleve csak Anna keresi a szerelmet, de többször is bizonyítja, hogy Elsa a legfontosabb számára, hogy értékrendjét nem dobja el egy férfi kedvéért. Elsa az erős, önmagán diadalmaskodó főszereplő prototípusa, akinek egyáltalán nincs szüksége párra ahhoz, hogy érvényes legyen a története. Nem véletlen tehát, hogy ilyen grandiózus marketing épült a Jégvarázsra; még most is tele vannak a szereplőkkel a játékboltok és a ruhaüzletek polcai. Ezzel a történettel a kislányoknak végre nem kártékony azonosulniuk.
Emellett a Jégvarázs rajongótábora (több tízezer Twitter felhasználó) követeli, hogy a film második részében Elsának barátnője legyen és ne barátja, ezt pedig a „GiveElsaAGirlfirend” címkével szeretnék elérni. a 2018-ra várható folytatásban nagy eséllyel tehát az első leszbikus kapcsolat kibontakozásának lehetünk majd tanúi egy Disney rajzfilmben, derül ki a 24.hu interpretálásában.
Ahogy Yalda Uhls és Mariam KiaKeating, amerikai pszihiáterek fogalmazták meg a CNN-nek, a Jégvarázs sikere többek között abban rejlik, hogy a kisgyerekek számára a családi kötelék, különösen a testvéri összetartozás nagyon fontos, és szeretnek hallani róla, azonosulni vele. Ezen kívül ebben a történetben egyáltalán nincsenek ijesztő szörnyek és boszorkányok, míg a régi hercegnő-filmekben mindig voltak; ezek a rémisztő teremtmények pedig gyakran rémálmokat idézhetnek elő a gyerekeknél.
VAN MÉG HOVA…
Természetesen a Jégvarázs sem tökéletes. A lányalakok itt is hibátlanok és vékonyak, míg a férfialakok izmosak, magasak és jóképűek; érthető, hiszen a gyerekek is a szépséget és az esztétikumot fogyasztják szívesen. Ugyanakkor már 3-4 éves korban elkezdődik a negatív testkép berögződése a gyerekekben, ami később súlyos testképzavarhoz és mentális betegségekhez vezethet szélsőséges esetben, és kellemetlen, hogy erre a rajzfilmek is ráerősítenek (Sarah M. Coyne, 2015).
A rajzfilmek fejlődése természetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne még rengeteg probléma, amit orvosolniuk kell: sokmillió gyermek nő fel ezeken a meséken, ez pedig nagy felelősséget jelent. Igenis ideje több etnikumot, gendert és személyiségtípust bemutatni a mesékben, hogy a világon a lehető legtöbb kisgyerek tudjon azonosulni a történetekkel, hogy a perspektívájuk kitáguljon és ne beszűküljön például a Disney-rajzfilmek hatására.
Mitől olyan veszélyes egy mesekönyv, hogy valaki ledarálja?
Szeptember 20-án mutatta be a Labrisz Leszbikus Egyesület a Meseország mindenkié című meseantológiáját. A bemutató után öt nappal Dúró Dóra országgyűlési képviselő már a Meseország nem az aberráltaké! címmel tartott sajtótájékoztatót, ahol egész egyszerűen ledarált egy példányt.
„Nem tűri a Mi Hazánk mozgalom, hogy a gyerekeket kitegyék a homoszexuális propagandának már azzal is, hogy mesekönyvekbe csempészik be az abnormális életformát, ami így hazugság is, hiszen a magyar kultúrának nem részei a homoszexuális királyfik. Nem véletlen ugyanakkor, hogy éppen a legkisebbeket támadja ez az agresszív lobbi, a homoszexualizmus (sic!), a nevelésnek ugyanis óriási szerepe van e tekintetben is. A Mi Hazánk mozgalom szerint a családi életre kellene felkészíteni a fiatalokat, azt kell tudatosítani bennük, hogy ők várhatóan édesanyák és édesapák lesznek, ám erről vajmi keveset hallanak. Megzavarja az egészséges, biztonságos fejlődésüket, hogyha normálisnak és hétköznapinak állítják be azt, ami valójában nem az” – mondta felháborodva Dúró Dóra.
De miről is szól a kötet? A változó színvonalú antológiában 17 mese szerepel, ezekből néhányat olyan ismert szerzők írtak, mint Tompa Andrea, Kiss Judit Ágnes vagy Finy Petra. A kötetben olyan meseátiratok szerepelnek, amelyeknek hősei a marginalizált társadalmi csoportokból kerültek ki: igen, vannak benne homoszexuális, illetve transznemű szereplők is, de a könyv nagy része nem LMBTQ-témájú. Kiss Judit Ágnes Róza a bálban című meséje például egy csonka család napjaiba enged bepillantást, Tompa Andrea Vaslacija egy szegénységben, de szeretetben felnevelt gyerek történetén keresztül rajzolja fel az örökbefogadás és a vér szerinti szülők fogalmát, Kasza Kriszta pedig Trivadar, a háromfülű nyúl példáján keresztül beszél a kiközösítésről.
Egyébként – némi csavarral ugyan, de – a hagyományos családmodell is megjelenik a könyvben. Az Avarbarna című mesében (amelyben Gangl Eszter szerző a Hófehérkét gondolta tovább), a király egyedül neveli a lányát, de nem tartja helyesnek, hogy a gyereke fiúsan öltözködik, és sokat jár el, mert szerinte egy királylánynak a palotában van a helye. A király tükre először azt tanácsolja, zárassák be a lányt, majd miután ez sem tűnik elég hatásos módszernek, azt mondja az uralkodónak: ölesse meg egy vadásszal. Avarbarna végül megmenekül, majd egy erdei házikóba téved, ahol hét szövőlány lakik. A lány velük marad, fúr-farag, azaz borzalmas, férfihez méltó dolgokat csinál, a király ezért még több alkalommal tör az életére. Egyszer tényleg sikerül ugyan megmérgezni, de a mese az ismert módon zárul: a királyfi betoppan, a koporsó megrázkódik, a mérgezett falat kiesik, ásó-kapa-nagyharang, függöny.
A könyv legalább akkora felháborodást keltett, mintha legalábbis kötelező olvasmányként vezették volna be, a kötet ellen indított petícióban pedig egyenesen arról írnak, hogy „mivel a borító és a grafika is hagyományosnak mondható, a gyanútlan szülők és pedagógusok anélkül is megvehetik az LMBTQ-propagandával fűszerezett gyerekkönyvet, hogy tudnák, mit tartanak a kezükben”. A gyanútlan szülők és pedagógusok egyébként valószínűleg gyanút fogtak az elmúlt napokban, hiszen a darálás óta nagy sikere van a könyvnek, a boltokból viszik, mint a cukrot, az egyik online toplistán pedig pillanatok alatt az első helyre került.
Szél Dávid általánosságban is azt tanácsolná a szülőknek, hogy ne vegyenek le könyveket gyanútlanul a polcról: lapozzanak bele, hogy milyen a szöveg, milyen az illusztráció, és ha nem tűnik jónak, egyszerűen ne vegyék meg.
„A származásunk, az, hogy kihez vonzódunk, vagy milyen testben érezzük jól magunkat, nem választás kérdése.
Homoszexualitásra senkit nem lehet nevelni, könyvvel, mesével rávenni, ebből következően kinevelni sem lehet senkit belőle.
De az, hogy milyen indulatokat váltott ki ez a mesekönyv, rávilágított arra, milyen iszonyatosan frusztráltak vagyunk, mennyire fenyegetve érzik magukat az emberek mindentől és mindenkitől, aki egy kicsit is más. Itt a pandémia, bizonytalan helyzetek egész sora. A mesekönyv körüli ügy látlelet arról, mennyire rettegünk attól, hogy mi lesz velünk: az identitásunkkal, a gazdaságunkkal, a társadalmunkkal, de úgy tűnik, még mindig sokan gondolják úgy, hogy azokat, akik egy kicsit is mások, ki kell rakni innen, mert nem illenek a képbe, és veszélyt jelentenek ránk. Érdemes lenne ezeknek az embereknek a frusztrációjuk és az agressziójuk okát nem kívül, a másokban vagy másoknak gondoltakban, hanem inkább valahol belül keresni.”
